dátum:2001.4. 20 cím: Élet és Irodalom fájl:
html/esterh cikke.htm C.06644
A keresztény Magyarország kifejezésnek
ugyan nincsen értelme (vagy ha van, történeti, antul rosszabb), bornírtság, ha
államtitkárok zsolozsmázzák is manapság, de a keresztény magyarnak van, én
például az vagyok, annak is a katolikus alfajzata.
Mint ilyen - és mint szerencsés - virágvasárnap
részt vehettem Rómában a pápai misén. Húsvét táján Rómában - ezt már rég
szerettem volna. Feketéllett tőlünk a Szent Péter tér, miközben hatalmas
kivetítővásznakon is láthattuk - magunkat, mindent. Lenyűgöző és letaglózó volt
látni az erőnek, a hatalomnak és egy létezőnek mutatkozó hagyománynak ezt a
látványos nagyvonalúságát. (Egy elmeszesedett, óriás hatalmi struktúra üres
önünneplése, lehet így is látni, tapasztalni.) A lengő, zöld ágak, pálmák, a
fiatal férfikórus tényleg mintha az ég felé szárnyaló tiszta zengése, a
bíborosok bíborjai, a püspökök lilái - mindez nemcsak egyszerűen szép volt,
hanem arról is szólt, hogy ez a katolikusság valami komoly ajánlata az
emberiségnek (önmaga számára), különösen, hogy ennek a flott színháziasságnak a
közepén, annak részeként, de azt ellensúlyozva is, ült ferdén egy tört testű
öregember, akinek alig forgott a nyelve, támogatni kellett, mégis mintha ő lett
volna a világ közepe, a testet (ezt a krüpli testet) öltött keresztény
szellemiség maga, a pápa.
Persze ez nemcsak mise volt, hanem turisztikai
izé is, nem messze tőlem spanyol csajok integettek és vihorásztak, előttem a
földön két férfi ült, egy pár, és sziszegve acsarogtak egymásra, avval a fáradt
gyűlölettel, ahogyan csak házaspárok tudnak, de ez se volt zavaró, a főpapok
sem, vonulásuk színes méltóságában most intellektuális és szellemi finomságot
láttam, néztem közelről az arcukat ("nem semmi"), és testvéries
gonoszkodással arra gondoltam, hogy azért köztük sincs kevesebb hívő, mint csak
úgy az utcán. Mellettem egy római öregasszony állt, inkább parasztasszony, aki
mindentől függetlenül folyamatosan imádkozott, és amikor a "béke
jelével" köszöntöttük egymást, vagyis kezet fogtunk és rámnézett,
tudhattam, hogy értem is imádkozott.
Így elérzékenyülve arra kellett gondolnom, hogy
katolikusnak lenni nagy és fontos dolog - lehet, és éreztem az összetartozás békéjét
ott mindenki vadidegennel. Önkéntelenül átfutott rajtam, fölnézve a nevemet
viselő (tréfa!) székesegyház monumentális homlokzatára, hogy hát itt, most, nem
szívesen volnék protestáns. Nem mintha bármi fenyegető lett volna ott, ennél,
mondom nevetve, kicsikét rosszabb: valami kizárólagos érvényesség látszott,
mintha az Isten is katolikus volna. Kijött, ha csak játékból is, belőlem a
katolikus kevély. És innét meg az jutott eszembe, hogy micsoda gyönyörű nagy
bátorság kellett és kell a mai napig ez ellen föllázadni merni vagy csak
ellentmondani, nem is főként a hatalom miatt, hanem mert annyira igaznak
látszik, olyan komolyan, megbízhatóan, szépen megalapozottnak, s ennélfogva,
miközben épp bekasszíroztam a pápa áldását, nagy tisztelettel gondoltam ezekre
a lázadó emberekre, mondjuk Luthertől Eörsi Istvánig.
Azután még az is az eszembe jutott, hogy a pápa
egy híján annyi éves, mint az apám, ettől meg elpityeredtem, mert még arra is
gondoltam, hogy ha már egy generáció, akkor imádkozhatna is érte. Vagy majd
beszélgessenek - vélhetően a mennyországban. Viszont a könny rászáradt az arcomra,
és ettől meg megfájdult a fejem.
Szóval jól elvoltam, ezernyi kötésben, szabadon,
fájva.
Mint ilyen - lásd fent - nagyszombaton
elmentem (tünk, arámmal s a négy idegen szívű pulyával) a Margit körúti
ferencesekhez a körmenetre. Még bennem munkált a Rómából hozott közösségi
érzés, születésnapom is volt, jólesett ott mennem a többiekkel a váratlan
húsvéti hidegben. Az éneklés ugyan el-elakadt, elromlott a mikrofon, a
szokásos: elöl mást énekeltek, mint hátul, de hát mit számít, nem tökéletesek
vagyunk, hanem: együtt.
És együtt kicsit mások vagyunk, mint
külön-külön. Mert ez a közösségiség kivesz a mindennapokból, hisz az a
szempont, amely egybehoz minket, az nem a mindennapoké, az annál nagyobb. És
hogy éppen ez volna a jó a társadalom egészének abban, hogy vannak hívő
emberek. Mert emlékeztethetnek egy másik szempontra, ama nagyobbra, ami annak
is jó (hasznos) lehet, aki a hitben nem tud, akar kapcsolódni.
Micsoda szabadság ez, gondoltam, katolikusnak
lehetni.
És akkor ezek jutottak még az eszembe: mi, a
katolikus egyház vajon észrevehetően megjelenítettük-e ezt a sajátos szempontot
az elmúlt, bő egy évtized alatt? Nyilván ezernyi jó dolog született ez idő
alatt, de mint egész, adtunk-e valamit a társadalomnak ebből a szabadságból? Belepirultam
a kérdésekbe.
Körbenéztem, jó arcú, jó módú budai polgárok
közt meneteltem. Milyen kevéssé van jelen a mai társadalomban a szolidaritás -
mondhatni bármivel, bárkivel kapcsolatosan. És ez nem okvetlenül önzőségből
adódik, hanem félelemből és kiszolgáltatottságból is. Abból, hogy olyan sokan
nem találják a helyüket, nem igazodnak el az új, szabad világban, s ez az
ijesztő nehéz köti le minden erejüket, figyelmüket, másra már nem marad.
De hát az egyháznak éppen nem kell ebben a kötésben
lennie. Milyen fantasztikus és magától értődő volna, ha meg tudná jeleníteni a
szolidaritásnak ezt a szükségszerűségét! És mi volna a legaktuálisabb, a
szolidaritásnak melyik formája? Hisz annyian rászorulnának. Mégis, most minden
erről dübörög, naponta cikkeznek róla, vajon nem a romák ügye az egyik
legaktuálisabb, legégetőbb dolog?
Milyen gyönyörű volna, ha húsvét vasárnap
minden katolikus templomban mondjuk arról szólna a prédikáció, hogy a cigányok
a testvéreink!
Nézem a körmenetbélieket, vélhetően sokan
olvassák a Magyar Nemzetet. Mindennap olvashatnak valamit a hazaáruló,
franciáknak gazsuláló gyászmagyarokról (önéletrajzi megjegyzés), az
álmenekülőkről, a zámolyi gyilkosokról és izraeli meg az orosz titkosszolgálati
pesztonkáikról. Azért ez kiad egy képet. Ha hallanák holnap a szószékről, hogy
imádkozzunk nehéz sorsú cigány honfitársainkért, biztos el kéne gondolkodniuk
ezen-azon, mielőtt a plébánost is benyomnák frusztrált, identitáshiányos
magyarságveszejtőnek. Bárhogyan végződnék is ez az elgondolkodás, a haza javára
válnék.
Az egyház szabad: nem csákvári születésű, akinek
nehezére esik jót gondolni a romákról, hiszen megölték egy falubelijét, nem
aggódó anya, aki csak a veszélyt látja féltvén a gyerekét, nem politikus, aki
csak annyiban tud minderre gondolni, amennyiben az az újraválasztását
szolgálja, és egyébként is ezer dolog korlátozza valóságosan, és nem olyan,
mint mi, akik csöndben örvendünk, hogy a szomszédunk nem roma: az egyház
szabad: ő tudhatna arra gondolni, hogy a romák embertársaink és
állampolgártársaink, emberek, lelkek, akik ugyanúgy állanak az Úristen előtt,
mint mi, nem romák.
És akkor kampányba fogna az egyházam, püspöki
körlevél emlékeztetne minderre, néhány főpap összeállna, és szigorú levelet
írna, nem, nem Jospinnek, ennél több eszük volna, hanem mondjuk a magyar
miniszterelnöknek, nem oldalaznának ily siralmasan a pártok között, fütyülnének
rájuk, nem az volna az eszükben, óriásplakátok jelennének meg, nem ez az ezer
éve érted haragszom, hanem mondjuk egy enyhén giccses kép, Paskai meg egy
szurtos(!) képű kis romakölök, és a főpap lábujjai közül egy virág kandikálna
ki, mellette a fölirat: Magyar Katolikus Egyház - jogodban áll szeretni.
Az egyház így kézzelfoghatóan betöltené
társadalmi hivatását, a hívőket az örökkévalóságra figyelmeztetné, a többieket
csupán 40-50 évre, hogy tűnődnének el, mi lesz itt, milyen ország, ha így
gondolkodunk továbbra is a romákról, ahogy most.
És akkor mért nem ilyen az egyházunk?, kérdi az egyik pulya. Azért, angyalom, mert szar gyávák vagyunk. Csönd lett. Egy apa se szereti, ha a gyerekei sajnálják.